A koronavírus járvány miatt zárt ajtókkal tartott, online közvetített istentisztelet

Valóságból virtualitásba
vagy
virtualitásból valóságba?
(Textus: Ézsaiás 1,10-17)

Valóságból virtualitásba vagy virtualitásból valóságba
Textus: Ézsaiás 1,10-17                            Igehirdető: Zalatnay István

Kedves Testvérek!

Gyülekezetünk most már több éves gyakorlata szerint az egyes vasárnapoknak és ünnepnapoknak megvan a maguk önálló jellege, központi gondolata, amelyhez kötött olvasmányrend kapcsolódik. Három évenként ismétlődően ugyanaz az Ó- illetve újszövetségi olvasmány hangzik el. Távolról sem mindig, de gyakran a textus pedig valamelyik másik évnek az ó- vagy az újszövetségi igéje. Most is így van ez: az az ószövetségi ige, amelyet most textusként olvastunk Ézsaiás próféta könyvéből két év múlva fog legközelebb olvasmányként megjelenni.

Nem pusztán egyikéről van szó a számos ézsaiási próféciának, hanem egy kiemelt jelentőségűről; nem véletlenül szerepel a próféciás könyv első részében. Tulajdonképpen az egész könyv egy két részből álló próféciával kezdődik és ebből olvastuk most a másodikat. Ez a néhány vers, azt hiszem, most első hallásra is szíven üthetett sokunkat. Mert olyan nagyon aktuális.  Hiszen a mai drámai események közepette keresztény emberek – és természetesen lelkészek, egyházi szolgálatban állók – számára különösen is megrázó az, hogy nem tarthatunk nyilvános istentiszteletet a járvány miatt, amely most már az egész földkerekségen végig söpör. Ilyenre ritkán volt példa a történelemben. Talán a legidősebbek között vannak, akik emlékeznek arra, hogy a világháború alatt maradtak el istentiszteletek, bár még akkor sem volt ez általános: a frontvonaltól távolabb, különösen falvakban az istentiszteleteket akkor is megtartották. Döbbenetes, új, váratlan helyzet az, hogy ma, 2020. március 22.-én egész Magyarországon és a világ számos máj táján üres templomban szól Istennek igéje.

Mi sem természetesebb, mint hogy ebben a helyzetben az az első reakciónk, hogy ez nem lehet így, hogy nem szabad így lennie, hogy igyekeznünk kell pótolni azt, ami kiesne életünkből. Ahogy más vonatkozásban, úgy ebben is próbálunk mindent, amennyire csak lehet, úgy tenni, mint ahogy az normális körülmények között szokásos. És milyen nagyszerű lehetőség, hogy immáron digitális világban élve gyülekezetek ezreiben és tízezreiben az istentiszteletet föl lehet venni videóra, vagy akár egyeneseben is közvetíthetjük, ahogyan azt mi magunk is csináljuk éppen most.

Az istentisztelet előtt mondta lelkésztársam, hogy mennyire meglepte a hír, hogy Erdélyben is a legtöbb gyülekezetben ma közvetítik az istentiszteleteket; hamar, ügyesen megtalálták a módját. És tegyük hozzá: nemhogy 30-40, de akár még csak 10 évvel ezelőtt sem lett volna ez lehetséges, legfeljebb csak egy-két helyen. Vagyis mégiscsak sikerül virtuálisan pótolnunk azt, ami nem történhet meg igazán, úgy, ahogyan megszokott. Sőt, tegnap este láttam, hogy rekordgyorsasággal már egy könyv is megszületett – persze Amerikában – arról, hogy hogyan lehetséges az egész egyházi életet úgy, ahogy van áthelyezni a digitális térbe, hogyan lehet azt virtuálisan megélni. A könyv arra hivatott, hogy megtanítson bennünket szinte minden vonatkozásban úgy tenni, mintha Isten színe előtt állnánk és élnénk.

Hát csak nem fogja tudni megakadályozni az a gonosz vírus – vagy a gonosz a vírus által – hogy mi istentisztelet tartsunk! De biztos, hogy a vírus nem engedi, hogy istentiszteletet tartsunk?  Nem lehet az, hogy maga Isten nem akarja?  Nem lehet, hogy az ő akarata ellenére van, hogy ha mi úgy teszünk mintha…miközben a valóságban hiány van? Nem lehet, hogy most ebben a böjti időszakban ezzel kellene böjtölnünk? Hogy nem az étket, nem valamilyen szórakozást, nem a tévét, az internetet, hanem az istentiszteletet kellene megvonnunk magunktól?

Az egészen biztos, hogy volt már olyan az Isten népének történetében, vagyis a mi történetünkben, amikor Ő maga azt mondta, hogy ne tartsatok istentiszteletet, ne tapodjátok az udvaromat lábatokkal, ne hozzátok ide áldozataitokat, ne tartsátok meg ünnepeiteket! Szűnjön meg az az egész gazdag, színes, gyönyörűen kidolgozott kultusz, amellyel akkor, több mint két és fél ezer évvel ezelőtt  Isten népe az ő Ura előtt hódolt. Ézsaiás próféta könyvéből azt biztosan tudjuk, hogy ilyen már volt a mi történelmünkben. Vajon nem ez-e a helyzet most is?

Ha szétnézünk a világban az nyilvánvaló, hogy nem csak az istentiszteleteket tartjuk meg virtuálisan, hanem így van ez az élet szinte minden területén. Az, amit most felkavaró módon megélünk – és fogunk valószínűleg rövidesen még intenzívebben –, az, ami most történik, amit nap mint nap tapasztalunk, az a virtualitás teljes győzelme a valóság fölött. Minden, ami csak lehetséges, átkerül egy virtuális térbe, egy nem valóságos, egy eljátszott, egy elektronikusan produkálható térbe és méghozzá úgy, hogy az minél inkább a változatlanságnak az illúzióját keltse. Van egy óriási nagy változás, és mi minden erőnkkel arra törekszünk, hogy úgy tegyünk, minthogyha nem változott volna semmi. Tanuljunk úgy, dolgozzunk úgy, végezzük a mindennapi dolgainkat, szórakozzunk, formáljuk az emberi kapcsolatainkat úgy, mintha minden változatlan lenne. Barátainkkal terveztünk a napokban összejönni és együtt vacsorázni.  Tegnap azután megbeszéltük telefonon, hogy úgy néz ki, majd valamilyen virtuális csirkepaprikást fogyaszthatunk el együtt egy videokonferencia keretében.

Pedig egy pillanatig úgy tűnt, hogy ez a drámai, különleges élethelyzet, ez a szörnyű járvány – ahogy egyébként szinte minden nagy csapás a történelemben – valamire fel is nyithatja a szemünket. Hogy a szenvedés valamiképpen áldássá is válhat. Amikor elkezdett bezárulni a világ, leállni a mindennapi mozgás, azt hiszem nagyon sokunkban volt valami olyan érzés, olyan hangulat, a másságnak az az élménye, amit akkor tapasztalunk meg, amikor valami hatalmas hóesés miatt megáll az élet. Vagy mint – az én korosztályomba tartozók még fel tudnak ilyet idézni gyermekkorukból – amikor nagy, több órás áramkimaradások voltak. Ahogy emlékszem, gyerekként az ilyet valami csodálatos nagy mesevilágnak éltük meg, ami valami másnak, újnak, titokzatosnak az ígéretét hordozza.

Most, felnőttként is gondolhattuk azt, hogy ha elkerülhetetlenné válik a lenyugvás, ha kevesebb lesz a szaladgálás, akkor a hirtelen beálló csendben fel tud tárulni valami mélység. Olyan gondolatok, érzések tudnak kivirágozni az emberek lelkében, amelyeket különben nem enged a rohanó világ. Ezt remélhettük.

És mi történt? Pontosan az ellenkezője. Az amúgy is szinte elviselhetetlenül rohanó világ a virtuális térben csak még pörgőbbé vált. Tessék csak megkérdezni a tanárokat, akik már lassan a teljes összeomlás küszöbén vannak, merthogy mindazt, amit eddig csináltak, most ugyanúgy kell produkálniuk, csak még sokkal nehezebb körülmények között. És így van ez a legtöbb munkahelyen, a home-office-szá váló otthonokban. Miután megtanulta valaki a legnehezebb tornagyakorlatokat, most összekötözik a lábát és közlik, hogy ugyanezt csináljad meg így is. Ilyen kétségbeesett módon, fuldokolva, minden korábbinál jobban szaladnak, rohannak a megszűnés küszöbére kerülő cégek, üzletek, hivatalok, és hajszolják a lehetetlenbe a szerencsétlen dolgozóikat. Lenyugvás, elcsendesedés, elgondolkodás helyett valóságos őrültek háza született meg körülöttünk néhány napon belül.

És ezért nem tudjuk megkérdezni magunktól, hogy jó-e az, ahogyan élünk. Mármint az, ahogyan eddig éltünk. Eddig. Az-e az életünk, aminek lennie kellene? Nem torzult-e el abban nagyon sok minden a felismerhetetlenségig?

Az egyház, a keresztény ember, számára mindez beletorkollik az első számú, a mindenek fölötti kérdésbe: nem ez történt-e az istentiszteleteinkkel, a hitünkkel is? Föl kell – igen, most kell! – tennünk a kérdést: vajon Isten szereti a mi istentiszteleteinket? Vagy lehet, hogy egyenesen utálja? Hogy ismét egyszer azt érzi azzal kapcsolatban, mint Ézsaiás korában? Nem lehet, hogy már annyira eltorzultak az istentiszteleteink, hogy felismerhetetlenek Isten számára? Hogy már semmi közük önmagukhoz? Nem lehet, hogy istentiszteleteinknek az a valós képe, amely oly plasztikusan rajzolódik elénk Ézsaiás szavaiból? Ahogyan akkor, nagyon régen, és ahogyan jó néhány más alkalommal is az egyház történetében?  És most ismét?

A textusunkkal kapcsolatban a Biblia magyarázói sokat vitatkoztak, hogy pontosan hogyan értendő, mire vonatkoztatandó a döbbenetes, kemény prófétai elutasítás. Azt jelenti, hogy Isten magát az istentiszteleti formát, annak egészét utasítja el? Úgy tűnik, több érv szól amellett, hogy nem önmagában van baj azzal a nagyon szép, gazdagon kidolgozott kultuszi gyakorlattal, amelyet akkor folytatott Isten népe, hanem az történt, hogy elveszett valami elengedhetetlen annak lényegéből. Az istentiszteleteknek nem volt következménye az életükben. Márpedig anélkül nem istentisztelet az istentisztelet. Azt, hogy egy istentiszteleten a leglényeget tekintve mi történik, hogy megtörténik-e és ha igen, hogyan történik meg Isten és ember között a találkozás, azt nem tudhatjuk. Senki másnak a lelkére nézve nem tudhatjuk, sokszor még a magunk lelkére nézve sem, hisz olyan könnyen csapjuk be saját magunkat.

Azt azonban biztosan tudhatjuk, hogy az igazi Istentiszteletnek, nincs vége az Ámen kimondásával, az istentisztelet tere nem lehet bezárva a templom falai közé. Annak folytatódnia kell, következményei kell, hogy legyenek. Nagyon egyszerűen: ha jó fa az az istentisztelet, akkor az jó gyümölcsöt terem. Ha nem így van, akkor az istentisztelet nem igazi, hanem álságos. Ha tetszik: virtuális. Ha ilyennek látja Isten azt, amit eddig tettünk, akkor viszont nem az a feladat, hogy az eddigi igazi istentiszteleteket tartsuk meg virtuálisan, hanem az, hogy az eddigi virtuálisakat igazivá formáljuk vissza.  Olyan jó fává, amely jó gyümölcsöt terem.

Ha ezt becsületesen végig gondoljuk, végig böjtöljük, akkor majd megkérdezhetjük és meg is kell, hogy kérdezzük a világot, mindenki mást is: valóságos-e az, amit tesz? Valódi-e az a gazdasági élet, amely ma folyik a világban, amely már nagyon régóta sokkal inkább mesterséges szükségleteket termel, nem pedig valós szükségleteket elégít ki? Valódi-e az, ahogyan a természetben élünk, ahogy a természethez viszonyulunk, ami – a mi hitünk szerint – Isten kezének munkája? Valódi-e az, ahogy az élet és a halál kérdését kezeljük? Valódi-e az, amit a szenvedéssel kezdünk, a másokéval és a sajátunkéval? A világ, hogy ne kelljen választ adnia ezekre a kérdésekre, a virtualitásba rohan. Isten üzenete pedig Ézsaiás prófétán keresztül mintha az ellenkezője lenne: most forduljatok vissza a virtualitásból a valóságba.

Hogy mit jelent ez? Senki nincs most igazán a válasz birtokában. Pontosan ezt kellene végig böjtölni és kiimádkozni. Egy dolog azonban világosan kiolvasható az ézsaiási próféciából. Az istentisztelet valódi volta nagyon jól lemérhető az emberek közötti viszonyokon. Nyilvánvaló az Isten-idegensége annak az istentiszteletnek, amely nem nyitja fel az ember szemét a világban lévő igazságtalanságra, hazugságra, elnyomásra, kizsákmányolásra. És egész biztosan rossz fa a mi istentiszteletünk, ha magára hagyjuk a szegényeket, árvákat, kiszolgáltatottakat.

Egy pillanatig sem lehet kérdéses: ami most történik a világban az tipikusan háborús helyzet. Márpedig, mint minden háborúban, millióknak megy tönkre az élete, sokan meghalnak, tömegek szegényednek el, megszűnnek munkahelyek, szétesnek családok. A legtöbb szenvedés pedig a már eddig is szerencsétlen sorsúakra vár. És persze eközben néhányan, nagyon kevesen páratlanul meggazdagodnak.

Ebben a helyzetben nem lehet kétséges, hogy mi keresztények, ha nem akarunk virtualitásba – esetleg valamilyen kegyes virtualitásba – menekülni, oda kell forduljunk e háború áldozatai felé. Isten legitim tiszteletének szükségszerű velejárója kell, hogy ez legyen. Igen, oda kell fordulnunk az árvák és özvegyek felé; vagyis a most viharos gyorsasággal elárvuló, támasz nélkül maradó emberek felé! Meg kell keresnünk a módját, hogy segítsük azokat, akiknek lába alól most csúszik ki a talaj. Meg kell próbálnunk megtartani az elesőket: megtartani a munkájukat, a minimális létbiztonságukat, az esélyüket, hogy átvészeljék ezeket a drámai időket.

Meg kell ezt tennünk egyénileg, de úgy is mint gyülekezet, mint egyház. Ezért szeretném megbeszélni presbitériumunkkal, hogy hogyan tudnánk ebben mi részt venni: hogyan, kiket tudnánk értelmesen, a leghasznosabb módon segíteni az állva maradásban. És remélem a nagyobb közösség, egyházaink is keresni fogják a módját, hogy anyagi lehetőségeikhez mérten komoly áldozatot hozzanak ennek érdekében.

Akkor, csak akkor remélhetjük, hogy tiszta lélekkel jelenhetünk meg Isten házának udvarában, és ismét engedélyt kapunk, hogy rázendítsünk az Őt dicsőítő énekre.  Ámen.

Letöltölm