Az 1989-es romániai forradalom mártírjaira emlékeztek a Reménység Szigetén

.

„Csak nem fognak most megölni…”

Az 1989-es romániai forradalom mártírjaira emlékeztek a Reménység Szigetén

Az 1989-es romániai forradalom mártírjainak emlékére állított kopjafát az Erdélyi Gyülekezet az egyházi évet záró vasárnap. Zalatnay István, a gyülekezet vezető lelkésze elmondta: – Az Erdélyi Gyülekezet a jövőben évről évre megemlékezik a forradalom egy magyar és egy román áldozatáról Advent előtti vasárnapon, melyet az Örökkévalóság vasárnapjának nevez a református egyház. Idén a 18 éves Ballai Zoltán Csabára és a 21 éves Misan Luminita Corináraemlékeztek 2013. november 24-én a Reménység Szigetén.

A délelőtti istentiszteleten Németh Zsolt államtitkár, az Erdélyi Gyülekezet tiszteletbeli főgondnokának üzenetét Szesztay Ádám, a Külügyminisztérium főmunkatársa tolmácsolta. Rámutatott: – 1989 szellemisége vezeti jelenleg is a magyar külpolitikát, és az államtitkár ennek szellemében tárgyal mindenütt a világon: Washingtonban éppúgy, mint Brüsszelben, Pozsonyban vagy Bukarestben. Németh Zsolt államtitkár tevékenységében vezérmotívum a szomszéd nemzetekkel való párbeszéd keresése, ezért fontos számára a mai nap, mely a magyar-román közös demokratikus örökségről szól.

Szesztay Ádám hangsúlyozta, bár a 24 évvel ezelőtti események hősi halottainak állítunk emléket, az emlékezés nemcsak a múltról, hanem legalább annyira a jövőről is szól: hitvallástétel arról, hogy a 24 évvel ezelőtt meghaltak örökségét ma is iránymutatónak tartjuk, és azt szeretnénk, ha a jövő méltó lenne hozzájuk. Mint ahogy az, ami 1989 decemberében az erdélyi városok, vagy épp Bukarest utcáin történt, nemcsak le akart zárni egy korszakot, a Ceausescu-diktatúrát – persze ezt is akarta – de legalább ennyire a jövőt akarta megalkotni.

A Külügyminisztérium főosztályvezetője hangsúlyozta: – Valószínű, hogy akik készek életüket adni a változásért, azok a változástól békét, szeretetet és igazságot akarnak. Ezért hihetjük, hogy 1989 magyar és román halottainak a vére nemcsak fizikailag folyt egybe az utcán. A vérük már abban egybeforrt, amit akartak: olyan Erdélyt, olyan Romániát, amely közös otthon, amelyben szeretetben és igazságban élhetnek együtt az emberek, a közösségek, a nemzetek. Hihetjük, hogy ilyen Erdélyért, egy ilyen Romániáért, ilyen Közép-Európáért adták az életüket. Amikor emléket állítunk nekik, azonosulunk velük ebben. Ez a mi Közép-Európa-víziónk: egy olyan jövőkép, amelyért magyarok és románok együtt vállalták a mártíriumot.

Szesztay Ádám bátran kijelentette: – Azokról, akik 1989-ben az életüket adták a közös szabadságért, egyet mindenképp tudhatunk: határozott nemet mondtak a Ceasusescu-rendszer alapját adó magyarellenességre. Egy magyar református lelkész által kezdett, a magyarországi változásokat követni akaró szabadságeszméért adták az életüket. Nemet mondtak a magyar ellenségképre, és ezzel akarva-akaratlanul egy új Románia-víziót fogalmaztak meg: a Közép-Európa integráns részét képező Romániáét. Egy olyan Romániáét, amely a magyar-román szolidaritáson keresztül kapcsolódik Közép-Európához.

Akik rájuk lőttek, azok ezt a jövőképet tekintették ellenségnek. Akik örökségüket ma is terhesnek tartják, és a magyar ellenségképet táplálják, azok ma is ezt a jövőképet tekintik ellenségnek. Nem akarják, hogy Románia Közép-Európához tartozzon, nem akarják, hogy Közép-Európa a Fekete-tengerig érjen.

Nagyon fontos viszont, hogy mi ne mondjunk le a szolidaritásról azokkal, akik 1989 örökségét képviselik. Ne higgyük el, hogy az igazi Romániát azok jelentik, akik rájuk lőttek, és akik szellemileg ma is az ő örökségükre lőnek. Az igazi Romániát számunkra az 1989-es román mártírok jelentik. Az ő örökségükkel való szolidaritás a szabadságban való magyar-román szolidaritás alapja – mondta a Külügyminisztérium főosztályvezetője.

Társadalmi Igazságtétel Bizottság (TIB) elnöke arról beszélt, hogy a forradalmak és szabadságharcok nélkül a magyar nép nem maradt volna fenn. Regéczy-Nagy László szerint a magyarság létének szerves része a szabadságvágy, tehát – történelméből következőleg – a szabadságharc. Illyés Gyula szerint érdemes lenne megvizsgálni azt is, milyen hatással lehet a nemzet jellemére az, hogy nálunk évszázadok óta, aki kiállt a Hazáért, fejét vesztette, s megmaradt szaporítani a fajt az, aki behódolt. A TIB elnök szerint, többszörös kontraszelekción estünk át, hiszen a harcban többnyire a kiválóak estek el, a megmaradtak pedig az új és még újabb hódító elnyomásának áldozataivá váltak. Így azután sokszoros árat fizettünk azért a szabadságért, amely legfeljebb rövid időszakokra lehetett a miénk, ám akkor sem éltünk vele elég jól.

Regéczi szerint érdemes odafigyelni a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István gondolataira is, aki négy bokor alá szedte a nemzet rossz tulajdonságait, bűneit: 1. szalmaláng-természet, 2. érzelmi politizálás, 3. irigység, 4. közügyek iránti restség. Akiben kétség ébred önmaga magyarsága felől, csak vegye számba ezeket a nemzeti tulajdonságokat. Mindezt emberi szempontból mondhatjuk el önmagunkról. János Evangéliumában viszont ott van a döntő kijelentés: Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Minden hívő emberben lapul egy pietista. Ám nem tesszük jól, ha lenézzük az erre a világra teremtett ember természetes, tehát evilági szabadságvágyát.

Kossuth Lajos alakját is felidézte a TIB elnöke: – Turini magányában azon töprengett, hogyan hagyományozhatná az utókorra tömören a maga forradalmi tapasztalatát. Végül négy rövid mondatot írt le:

Nem győztünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. S ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk.

Egyszerre igaz ez három vereséggel végződött magyar szabadságharcra: Rákóczi Ferencére, Kossuth Lajoséra, valamint 1956-ra (amit a pesti srácok világraszóló bátorságának is mondhatnánk).

Együtt tüntetett Kolozsváron Nicolae Ceausescu ellen 1989. decemberében Ballai Zoltán Csaba és Misan Luminita Corina. A diktatúrát védelmező katonaság agyonlőtte őket. A magyar fiú két órán át haldoklott, ha orvosi segítséget kap, túlélhette volna. Nevüket faragtatta elsőként az Erdélyi Gyülekezet a romániai forradalom hőseinek kopjafájára. Emlékezzünk méltóképp rájuk, ahogy ezt tették az Örökkévalóság Vasárnapján a Reménység Szigetén. Az emlékezés koreográfusa: Urbán Gyula író, rendező.

Ballai Zoltán Csaba:

Születési anyakönyvi kivonat: NINCS BIRTOKUNKBAN

Oltási bizonyítványok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Iskolai bizonyítványok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Levelezés: NINCS BIRTOKUNKBAN

Egyéb okmányok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Igazságügyi orvostani jelentés – részlet:

Ballai Zoltán Csaba 18 éves, utolsó lakhelye Kolozsvár-Napoca, Iasilor utca 6sz., testmagassága: 180 cm, a Mócok útján lévő sörgyárnál lőtték le

1989. december 21. (Lelövésének ideje kb.18-18:15, vagy 21:30-22 óra között).

A lövés elölről hátrafelé vízszintes irányban érte, a lövedék behatolási helye: a bal kulcscsont alatt, közel a kulcscsonthoz egy kerek 1/1cm-es lilás szegélyű nyílás. A kimenetel helyén a bal lapocka tájék felső harmadán 4/3 cm-es szabálytalan rojtozott szélű nyílás van. Hullafoltok a testfelület háti oldalán a fekvő helyzetnek megfelelően lilás színezetűek. A hullamerevség a nagy ízületeknél beállt. Tehát: Ballai Zoltán Csaba halála erőszakos melyet, a mellkast ért kulcscsont alatti lövés okozott.

Balla Zoltán Csabát ért lövedék megsértette a kulcscsont alatti verőeret és a bal tüdőcsúcsot, melynek következtében belső és külső vérzés lépett fel, ami halállal végződött. A lövés után kb. még két órát élt. Meg lehetett volna menteni, de nem jutott el semmiféle műtőasztalra. A körülmények miatt (a tüntetők nem akarták, hogy a sebesülteket a Securitate lássa), őt bevitték Péterffy Gertrúd házába, a Mócok útja 106 sz. alá. A tiszteletes asszony így emlékezett, amikor megkerestük jelenlegi nyíregyházi otthonában:

– Mivel öt gyermekről kellett gondoskodnom, és jött a hír, hogy hús érkezett Monostorra, elindultam hogy húst vegyek. Mivel csak egy megállót kellett mennem, elindultam, hiába mondták, hogy ne menjek, mert már Kolozsvárt is „elindult a pokol”. Az utcán hallottam, hogy letépkedték és leköpték a Ceausescu képeket az iroda falakról. Megkaptam a húst, hazavittem, s a lakásban Lilla lányommal leültünk a tévé elé, amikor hallottuk, hogy tüntetők vonulnak az utcán, három autóval, lyukas zászlóval, s az emberek forradalmi dalokat énekeltek. Eközben Ceausescu a rádióban még nyugdíjemelésről szónokolt, amit persze már senki nem hitt el.

– Egyszercsak zörögtek a ház ajtaján, hogy sebesültek vannak az utcán, és engedjem be őket! Mivel a segítő szándék erősebb volt a félelemnél, beengedtem a mintegy 30 fiatalt. Közöttük kettőt-hármat véresen támogattak. A meglőtt fiatalokat lefektették a földre, szappannal megtisztították a sebet, lepedőket téptek darabokra, azt használták kötszerként. Az egyik fiatal sokat szenvedett. Később tudtuk meg, hogy magyar volt, Ballai Zoltán Csabának hívták. Lilla lányom törölgette testükről a vért. (Lilla később Philadelphiába ment férjhez, álmában sokszor kiabálta, hogy ne lőjetek!)

– Az épületben lakott egy ortodox román pap, drága jó ember, aki átjött, és feladta a haldoklóknak az utolsó kenetet, hátha enyhül a szenvedésük. Közben az egyik haldokló testvére kést vett magához, hogy bosszút áll és megöli a tettest. Úgy kellett visszafogni, hogy ne menjen sehová, mert csak baja származhat belőle. Éjszakára ott maradunk a lakásban a holttestekkel. A pap bácsi egész éjszaka velünk maradt, azzal nyugtatta a fiatalokat, hogy minden Isten akarata szerint történik…

– Másnap jött egy bőrkabátos fiatalember, 30 év körüli, aki azzal kopogtatott be, hogy ő a Vöröskereszttől érkezett és megvizsgálja a sebesülteket. Kiderült, hogy szekus volt, és ők lőtték le a sofőrt. A pap bácsi azt mondta ennek a fiatal szekusnak, hogy: „Maga még nagyon fiatal, jóváteheti a sok rossz cselekedetét!” December 21-én sötétedéskor záporlövések hallatszottak. Szinte lapátolni lehetett a lövedékeket. Másnap megjelent egy fiatal tanársegéd, aki aziránt érdeklődött, bejelentettük-e halottakat? A forradalmi hangulatban nem lehetett bejelenteni semmit és senkit. A fiatal tanársegéd vitte el délelőtt a halottakat, őket legalább rendesen eltemették.

Misan Luminita Corina

Születési anyakönyvi kivonat: NINCS BIRTOKUNKBAN

Oltási bizonyítványok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Iskolai bizonyítványok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Levelezés: NINCS BIRTOKUNKBAN

Egyéb okmányok: NINCSENEK BIRTOKUNKBAN

Igazságügyi orvostani jelentés – részlet:

Mişan Luminiţa Corina 21 éves, utolsó lakhelye Kolozsvár- Napoca, Páring utca 21sz., testmagasság 165 cm, a Mócok útján lévő sörgyárnál lőtték le 1989. december 21-én (lövés ideje kb. 18-18:15 vagy 21:30-22 óra között). A lőcsatorna iránya hátulról előre, kissé jobbról balra és alulról fölfelé. A test hátsó felületén halvány lila hullafoltok láthatóak a fekvési helyzetnek megfelelően. A hullamerevség testszerte beállt az összes izületet érintve. A bemeneti nyílás 1/1.5 cm-es méretű 2mm-es szegéllyel a bal oldali derék tájékon, a gerinctől 8cm-re az egyes és kettes ágyékcsigolyák magasságában. A kimeneti nyílás 3.5/2 cm-es szabálytalan, rojtozott, véraláfutásos szélű a mellcsont bal szélén a hatodik bordaköz magasságában. Tehát: Mişan Luminiţa Corina halála erőszakos, melyet egy mellkason áthatoló lőtt seb okozott következményes belső vérzéssel (a gátor és több mint valószínű a szív is sérült). A bemeneti nyílás (1/1.5 cm méretű) kb. 100cm-es földfelszín feletti magasságban van a mellkas hátsó felén, ha az áldozatot állva képzeljük el. A kimeneti nyílás (2,5-3 cm méretű) kb. 103 cm-es földfelszín feletti magasságban van a mellkas elülső felén, ha az áldozatot talpon állva képzeljük el. Tehát: Misan Luminita Corinat hátulról jobbról- balra, alulról- felfelé mellkason áthatoló lövéssel ölték meg, ami azt mutatja, hogy a katonai-alakulat elől menekülve a földre vetette volna magát (hogy a golyókat elkerülje) miközben, a halálos lövés érte (tehát vetődés közben). A sebek tanúsága szerint semmiféle túlélési esélye nem volt.

Doina Mişan visszaemlékezésében a következőket írta: – 1989. december 21-én testvérem, Luminiţa feljött hozzám, hogy ahogy nap mint nap, együtt kávézzunk. Mire megfőtt a kávé, már hallatszott a tömeg skandálása: „Le Ceausescuval”. Luminiţa kiment az erkélyre, és néhány perccel később együtt mentünk ki a „forradalomba”. Én féltem, de ő azt mondta: „Hadd, nem történik semmi, csak nem fognak most megölni!”  Akkor még nem tudtam, hogy ő utoljára megy le a lépcsőn. Néhány perccel később lelőtték a katonák hátulról. Luminiţa ekkor 21 éves volt: életvidám, reményekkel teli. A játékgyárban dolgozott… Sortüzet vezényeltek. Abban a pillanatban mindenki lehasalt. Ezután elvesztettem a testvéremet. Azt hittem elmenekült. Felálltam és elkezdtem kiabálni. De nem láttam sehol. Pár perc múlva rátaláltam. Újra lőttek. Egy kilőtt gumiabroncsos autó állt előttünk… Ekkor rádöbbentem, hogy valódi golyókkal lőnek. Testvérem egy ház falának támaszkodott. Arccal a fal felé. Nem hittem, hogy meglőtték. Elkezdett sírni, erősen vérzett. Dzseki volt rajta, vérrel átitatva. Egy idősebb férfi fogadott be. Amikor meglátta testvérem állapotát, mondta hogy azonnal kórházba kell vinni. De hogyan? Ölben nem vihettem. A férfi takarót adott, létrára fektettük. Nem tanácsolta, hogy elinduljak vele, mert újra lőnek. Végül valaki csak beszállította a kórházba. De már késő volt…

Frigyesy Ágnes

A szerző felvételeivel

[shashin type=”album” id=”10″ size=”small” crop=”n” columns=”max” caption=”y” order=”date” position=”center”]