Gyülekezeti kirándulás Székre

Gyülekezeti kirándulás Székre

A gyülekezet idén is megszervezte szokásos nyári kirándulását, amely ezúttal Erdélybe vezetett. A résztvevők közül Kostyák Sára, Köryürek Vera és Jakab Júlia összegezte a látottakat, átélteket. A fényképeket Németh Ferenc készítette.

Korán reggel indultunk a Reménység Szigetéről, és már a buszon kezdődött a részletesebb ismerkedés: ki honnan való, hány gyermeke, unokája van. Kellemes meglepetés volt, és az együtt töltött hét még jobban igazolta azt, hogy az idősebbek közt sok olyan derűs, könnyen alkalmazkodó természetű személy volt, akivel jó együtt lenni. A hosszú alföldi út után jólesett átkelni a Királyhágón, többünkben ez váltja ki  a „hazatértem” érzését, a velünk utazó délvidékieknek pedig épp ez volt az újdonság.

Székre érve szétosztottak bennünket Zsuzsi és Sári néni házába. Mindkét nénével sokat csevegtünk a következő napokon. Hallgattuk a tanácsaikat kert-, befőzés- és egyéb ügyekben, hosszú élettapasztalatukból fakadó történeteiket.

Kolozsváron éppen Magyar Napok voltak, így nemcsak városnézés lett belőle, hanem a vásári forgatagba is belekóstolhattunk. Természetesen megnéztük a felújított Farkas utcai templomot és a Szent Mihály templomot is, Mátyás szülőházát, az Óvárban a Karolina teret, a színházakat, a Fellegvárat, egyetemet, gimnáziumokat stb. Jó volt üldögélni a Bulgakov kávézóban vagy az örök kolozsvári találkahelyen, „Mátyás lovának  a farka alatt” is, beszívni a város hangulatát.

Másnap visszatértünk, hogy Gergely Erzsébet helytörténész vezetésével bejárjuk a Házsongárdi temető híres emlékhelyeit. Megtudhattuk, hogy szervezetük, a Házsongárd Alapítvány nagy nehézségek árán tudja megőrizni és karbantartani az itt lévő értékeket. Tiszteletünket tettük a Bánffy, Bethlen, Jósika, Rhédey család kriptájánál, Kós Károly, Dsida Jenő sírjánál, az unitárius  hírességek parcellájánál: láttuk Kriza János, Brassai Sámuel és Berde Mózsa sírját. A temetőbejárás elején, a hivatalos útvonaltól eltérve, a csoporttal utazó Veres Károly tiszteletessel egy kisebb különálló csoport bement a lutheránus temetőbe, Reményik Sándor sírjához. Jólesett, hogy Jakab Juli itt el tudta mondani emlékezetből a költő egyik legszebb versét, a Kegyelem címűt. Volt, aki a főtéri templomban tartott kenyérszentelésre is eljutott. Ekkor már javában folytak az esti Hunyadi László szabadtéri  előadásának előkészületei. Így ünnepelte Kolozsvár  várossá nyilvánításának 700. évfordulóját.

Kis csoportunk azonban hazatért Székre, ahol az éppen zajló néptánc tábor esti táncházát tekinthettük meg. Kora estétől hajnalig mulattak itt a fiatalok.

Másnap Szamosújvárra utaztunk. Itt először a  börtön temetőjébe mentünk Rózsa Sándor sírjához, de a sors tartogatott egy kis meglepetést, ugyanis véletlenül felfedeztük a politikai elítéltek és kivégzettek emlékfalán Sass Kálmán mártír lelkész nevét [akinek arcdomborművét idén, a Magyarországon Élő Erdélyiek Találkozóján helyeztük el a Reménység szigetén lévő Erdélyi emlékkertben]. Nem tudhattuk előre, nem vittünk virágot, így aztán közös zsoltárénekléssel tiszteltük meg az emlékét. Az örmény székesegyházban vezetőnk, a kissé fanyar humorú pap érdekes részleteket villantott fel a templomról, hangsúlyozva, hogy további információkat az interneten találunk. A templom fő ékessége Rubens (vagy egyik tanítványa) festette oltárkép, Krisztus levétele a keresztről. A templomban és a kisváros épületein láthattuk a valaha volt összetartó, jól szervezett, módos közösség után maradt értékeket. A helyi múzeumban még a régi rendszer hangulatát idéző, főként a dákoromán elméletet bemutató termeket láttunk. Az iparosodás és a politikai, gazdasági változások szétszórták az örmény közösséget, nyelvükben és érzelmeikben is már régen elmagyarosodtak. Több hírességet adtak a magyarságnak: Kiss Ernő és Lázás Vilmos aradi vértanúkat, Hollósy Simon festőművészt, Csiky Gergely író vagy az Issekutz-gyógyszerészdinasztiát.
Szombat este részt vehettünk a tánctábor záróestéjén is. Muzsikáltak nekünk a résztvevő prímásnövendékek, és egy helyi fiatalokból álló csoport eltáncolta a széki táncrendet. A népviseletet, főleg a harmonikaujjú keményített ingeket mindenki megcsodálta, néhányunknak már nem volt újdonság a látvány. Voltak, akik a Sári néni és Zsuzsi tisztaszobájában már megnézhették a  hagyományos ruhadarabokat és a festett bútort, hímzett párnákat.

Vasárnap Désre mentünk istentiszteletre. A csodás gótikus templom látványán túlmenően azt még  kellemesebb volt látni, hogy szinte teljesen tele volt hívekkel. Istentisztelet után pedig a templom múltjáról és a gyülekezet történetéről, jelenéről beszélt a helyi lelkész. Szomorú tényeket sorolt, a kivándorlás, az életkörülmények miatti csökkenő gyermekvállalási hajlandóság, a nemzetiségileg vegyes házasságok hozta beolvadás a többségi nemzetbe és az anyanyelvi oktatás sorvasztása mind együtt csökkenti a helyi református magyarság létszámát.

Vasárnap délután volt alkalmunk megnézni egy teljesen tradicionális széki esküvő nyilvános részét. A menyasszony kikéréséről ugyan lemaradtunk, a polgármesteri hivatalból jöttek éppen ki, és fogadta a gratulációkat az ifjú pár, amikor sikerült utolérni a menetet. Elől két vőfély, utánuk a vőlegény, majd a menyasszony a násznagyokkal, aztán a nyoszolyólányok és legények következtek az esküvői menetben. A menyasszony és a vőlegény- illetve a vőfélyek rozmaringból font bokrétát viseltek. A délutáni istentisztelet keretében megáldották a házasságot, majd átvonultak a vőlegény házához, ahol süteménnyel várták az utcán bámészkodókat is. A nagy vendégsereget, mintegy 500 főt, este 10-re várták, majd éjféltől szolgálták fel az ünnepi étkeket, és reggel 7-től indult a mulatás, így még másnap délután is ott találtuk őket. Az esküvői részvétel a faluban lakáskasszaként működik: az évtizedek alatt, általában a szülők által a falubeliek esküvőin adományozott összegek ilyenkor megtérülnek, nem ritka, hogy az összegyűlt összegből házat tudnak építeni a fiatalok.

Volt aztán széki város- vagy községnéző napunk is, sajnos a legnagyobb melegben, így nem mindenki bírta végiggyalogolni a távot a Sóskútig. Láttuk azért kívülről a román fatemplomot. Amikor pedig fürödni mentünk volna, akkor éppen vihar jött. Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg, remélhetőleg a három városrész neve azért mindenkiben megmaradt.
A környék népviseleti kincseit bőven volt még alkalmunk feltérképezni a Válaszúti Kallós alapítványi központban. Itt nemcsak széki, de a Mezőség különböző részeiről, Csángóföldről gazdag anyag gyűlt össze az évtizedek alatt. Balázs Bécsi Gyöngyi nagyon lelkesen vezetett körül, szerintem a Mezőség népi kultúrája sokszor még a más vidékekről, Székelyföldről, Partiumból jött erdélyieknek is ismeretlen.
Végül  az utolsó előtti napon  eljutottunk  Tordára, a sóbányába, ami  mindenkit lenyűgözött. Modern csodaliftek vittek 50, aztán 110-120 méteres mélységbe, de lehetőség volt a liftre való sorban állás ideje alatt falépcsőkön megtenni a távot. Mozgás közben még intenzívebb a sós levegő hatása. Odalent csónakázó tó, óriáskerék és golfpálya várja a turistákat. Az edzettebbek gyalog másztak vissza a kétszer 13 emeletes mélységből.

A Tordai-hasadékban sajnos csak az út elejét tudtuk megtenni, a pallók, hidak elhanyagoltak, hevenyészett megoldással teszik őket átjárhatóvá, amely így nem volt biztonságos. Nótázva mentünk visszafelé a buszon.

Utolsó napunkon, Szent Bertalan napján részt vettünk a helyi emlékezőkkel a háromszori  istentiszteleten, meghallgattunk a templomban hagyomány szerint felolvasott ún. Memeorálét. A fogadalom, ami  az 1717-es tatár pusztítás áldozataira való emlékezés, előírja a fekete kendő viselését, a napi háromszori istentiszteletet és a böjtöt, míg Szék városa állni fog. Koszorúzni is elkísértük a  gyülekezetet, sőt utána a katolikus templom kertjébe is, ahol kedves ferences atyák hívták meg híveiket és mindenféle felekezetű ottlévőt halászlére és csörögefánkra.

Ez volt a búcsúvacsoránk, utána egy közös pálinkázás Vera jóvoltából, aztán kora reggel megköszöntük  szállásadóinknak a vendéglátást, a juhtúrós puliszkát, padlizsán-, azaz vinetasalátát és a töltöttkáposztát, a finom zöldfuszulykalevest [zöldbab], palacsintát, és elindultunk Budapestre, az erdélyiek „otthonról haza”.
Ismét óraátállítás, rövidebbnek tűnt a visszaút. Azóta pedig lehetősége volt a résztvevőknek rendezni a fejükben a sok felhalmozódott emléket. Kezdődjön akkor a fényképrendezés, körbe-körbe  képküldözgetés, e-mailezés. Jó volt együtt megélni mindezeket!
A városok és a táj szépségei közül hármat emelnék ki – tette hozzá Korjürek Vera Kostyák Sára és Jakab Júlia közös beszámolójához. – Ezek voltak rám a legnagyobb hatással.
Először is: a széki völgyekben megtelepülő hajnali  tejfehér ködök. Fantasztikus látvány! Ilyet eddig csak Sárospatakon láttam.

Másodszor: a kolozsvári Markó Károly és követői című kiállítás a Bánffy-palotában. Ugyanott a pincében egy kortárs kiállítást is megtekinthettünk. Érdekes volt számomra a két korszak (két világ) összehasonlítása. A lenyűgöző szépségű Markó festmények és mai fiataljaink mellbevágóan egyszerű (sivár?) tárgyakból összeállított installációi. Ezek, ahogy mondani szokták, sokaknál kiverték a biztosítékot. Én úgy gondolom, mindenképp el kell azon gondolkodnunk, hogy miért ilyenek, s mit is akarnak üzenni.

Harmadsorban, de legfőképpen: VÁLASZÚT! a KALLÓS Alapítvány!! A csodálatos gyűjtemény, a kollégium, az épületek, a helyszín. A rendezettség, tisztaság, a szervezettség, mind-mind nagy hatással volt rám. A sok évtizedes elkötelezett és kitartó munka sugárzását éreztem ott.