Mindennapi kenyerünk
Szerencsés az aki vidéken nevelkedhetett. Nekem csak a nyarak jutottak egy Tisza menti kis faluban. Ha békével álmodom, sokszor találom magam a nagyszülői parasztház verandáján tized magammal, hallgatva a kopogó esőt. Micsoda nyarak voltak!
Hányszor járok vissza álmomban, hol lukas krumplis-zsákon lestük az alant keringő madarakat majd az ereszről ritmust verő esőcseppeket. Tudtuk, hogy ez csak egy kis pihenő a mindennapos száguldásaink közepette. A világ legtermészetesebb dolga volt, ha ilyenkor valamelyikőnk elosont a kamrába,- nem megtörve a csendet – kent egy kacsazsíros kenyeret majd az esőáztatta kertből letépett egy paradicsomot vagy paprikát. Csak úgy, mosás meg só nélkül faltuk a nyár ízeit.
Volt ugyan tv, de kit érdekelt mikor „ickázni” (ugróiskola), verébfészkeket lesni vagy pecázni a Morotván (holt-Tiszán) sokkal érdekesebb volt. A pesti egykének még a saralás is feledhetetlen élmény maradt mert íratlan szabályaink mentén fontos küzdelmek zajlottak és semmihez sem fogható dicsőség volt egy napbarnított, mokány vidéki rokonnal szemben nyerni.
Akkoriban a ránk szabott feladat is kiváltság volt. Szinte sorban álltunk ki szaladjon a „kisbó’tba”, kútra, kenyérért vagy a patikushoz. Minden valami furcsa és titokzatos értelmet nyert akkor. Este majd’ eltapostuk egymás sarkát, annyira iparkodtunk Etelka nénémhez a frissen fejt tejért. Napközben behúzódtunk a kukoricagóréba olvasni, bujkáltunk a krumplis verem nyirkos mélyén vagy éjszakánként a régi temető sírjai közt méricskéltük bátorságunkat.
Hétvégén nagy kiváltság volt kenyérért menni. Csak úgy kapkodtuk mezítlábas talpunk a forró homokban. Akkora kerek cipót vittünk haza, ami egy hétig is kitartott a nagyszámú családnak. Ebből a „pékhezmenésből” mindig korholás lett. Ki bírta azt ki, hogy az ölnyi cipót ne kezdje meg? Annak a kenyérnek máig számban érzem az ízét. Nem kellett ahhoz a világon semmi. Csak rontott volna rajta a legfinomabb feltét is. Piciket csipkedtünk a “sarkáról” de hazaérve a sok gyerekkéz bizony félig lecsupasztotta a kenyeret. Szegény Nagyanyám mindig morgott a látványtól. Persze nem tartott soká, hisz a pesti gyereknek mindent elnéztek, csak egyen rendesen. Így legtöbb esetben én vittem el a balhét. Akkor még nem tudtam, hogy a vidéki embernek a kenyér minden. Maga az élet. Mindent magában rejtett ami a paraszti sors hordozott.
A zsibbatag hajnalok iparkodását, a szűkös telek petróleum szagát, a kimért mag tisztességét, a vetés örömét, az aratás fülledt reményét , a malom monoton őrlését, a dagasztás langy meleg tejét és a kemence parázsló termékenységét. Látom nagyanyám arcát, ahogy mindent megérzett egy-egy falatban. Ők nem csupán ették a kenyeret. Áldozat és ima volt a jóIstenhez, hogy ezt is megérhették. Ma is hallom, ahogy a melléhez szorítva karistolja, kétszer egymás után a keresztet a megszegésre váró kenyér aljára. Sietett vele, mert úgy hitte ez csak neki fontos. Valóban sürgető szemek várták éhesen a szeleteket. Volt, hogy a nagy cipelés után fordítva tettem le a kenyeret. Fordítsd meg! – mondta halkan de láttam szemében, hogy ez valamiért nagyon fontos. A kenyér az Élet, Érted? Nem teheted le fordítva, az rosszat jelent. Hallani hallottam szavait de nem érdekelt csak bántott ahogy rám pirított.
Most tudom, ma már értem. Ők már sehol de rám maradt az élet tisztelete, a kenyér becsülete amit oly sok munka tett a legfinomabb étekké. Keresztet reformátusként ritkán rajzolok, – bár mindig eszembe jut, hogy emlékük okán mégis kellene – de a kenyeret mindig rendesen rakom le. Először csak nagyanyám s szüleim emlékére de ma már hallom mellé ezt is: “ Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma és bocsásd meg vétkeinket”
Mit is kívánhatnék?
Legyen meg a mindennapi kenyerünk és éljünk úgy, hogy ha kell legyen megbocsátás.
Ámen
peleskei biró juli – megjelent: 2014.