A színházi illetve az irodalmi élet pontosan tudja mit jelent ez a szó. Azt azonban mi sem gondoltuk itt az Erdélyi Gyülekezetben, hogy valakik majd arra kérnek minket, hogy tanulhassanak magyarul. A Reménység Szigetén most otthonra találó háborús menekültek alapvető kifejezéseket szerettek volna megtanulni, mikor vasárolni vagy sétálni mennek, magyarul tudjanak kérdezni, kérni és köszönni. Órákon belül, úgy ültek a székeken mint a gyerekek az iskolapadban és még az “ucsítyelnyica” egy szívvel vagy kis virággal is értékelte a füzetben a szorgalmas “diákokat”. Vidám, nevetéssel, félreétésekkel és énekkel kezdődött nekik a magyartanulás. A legnehezebb számukra az ő-betű illetve az “y” használata és kiejtése volt.
Az óra végén hangos magyar köszönéssel hagyták el az ebédlőből lett tantermet.

[ngg src=”galleries” ids=”7″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]

_{Fotók: Handó Gergely}