Amikor egy embert bármilyen közegben kerek évforduló, kitüntetés vagy valamilyen más jeles esemény alkalmából köszöntenek, természetes, hogy a köszöntő szavak róla szóljanak; rámutassanak tiszteletre méltó tulajdonságaira és abból fakadó tetteire, érdemeire.
Az egyház esetében ez nem egészen így van. Ha mi, keresztyének, az ilyenkor szokásos fordulatot, hogy „Hálát adunk érte Istennek.” – nem közhelyként mondjuk, akkor az világosan kell, hogy orientálja gondolatainkat. Ha valóban hálát adunk érte Istennek, akkor az csak azt jelentheti, hogy az érintett személy valamilyen vonatkozásban tanulságos, sőt követendő módon éli meg keresztyén hitét. Tehát számunkra most az a kérdés: mi a tanulságos, a követendő Lovas Józsefnének, az Erdélyi Gyülekezet főgondnokának életében tükröződő hitben? A Krisztus-követés számtalan típusából és stílusából melyik az, amelyiket eltanulandó érdemes hozzá iskolába járni – óvodától az egyetemig?
Nekem erről régóta, egyértelmű véleményem van – és most nagy örülök, hogy elmondhatom – neki, de a gyülekezet és családja jelenlétében.
Másfél évtizede olyan ember az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, aki a protestáns erkölcsi komolyság megtestesítője. Egy olyan világszemléleté, amelyben egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen: a kérdés, a nap mint nap saját magunknak fölteendő kérdésünk: az, hogy mit helyes tennünk? Pontosabban, mert személyesen: mi az a jó, amit nekem kell tennem a világban?
Ugye érthető és megbocsátható, ha egy köszöntésből kiütközik a laudáló személy szakmai elfogultsága is: az én esetemben a filozófiával való elmélyült foglalkozás? A protestáns meghatározottság a filozófiatörténetben a legkézzelfoghatóbban két – egyébként ugyancsak különböző – nagy személyiségnél mutatkozik meg: Immanuel Kantnál és Soren Kierkegaardnál. A bölcselet történetében általában a legfontosabb erkölcsfilozófiai írásnak Kant A gyakorlati ész kritikája c. művét tekintik. Ennek első mondata – az előszó után – így szól: „Semmi nincs a világon, sőt azon kívül sem gondolható el semmi, amit minden megkötés nélkül jónak tarthatunk, csak a jó akarat.” S azután a későbbiekben világosság válik, ez kifejezetten a jó akarását jelenti.
A másik említett filozófus a dán Kierkegaard ezt írja naplójába 1835. augusztus 1-jén: „Tulajdonképpen azt kell tisztáznom magamban, mit tegyek: nem azt, hogy mit ismerjek meg, bár a megismerésnek minden cselekedetet meg kell előznie. Azaz meg kell értenem a küldetésemet, azt hogy tulajdonképpen mit is kíván tőlem az Isten: meg kell találnom az igazságot, az én igazságomat, az eszmét, melyért kész vagyok élni és meghalni.”
Ezek nem elvont okoskodások, hanem az emberi létezés legmélyebb kérdései. Illetve nemcsak kérdések, hanem egyúttal azoknak határozott megválaszolása is. Világos, bárki által megérthető és megélhető, illetve megélni próbálható válasza.
Hálás vagyok Istennek, hogy ismerhetek olyan embert, sőt első számú gyülekezeti munkatársam lehet olyan valaki, akinek élete mintha ezeknek a nagy igazságoknak az illusztrációja kívánna lenni – anélkül, hogy bármikor is olvasta volna ezeket a filozófiai műveket.
Egy kicsit még pontosítva: a leginkább lenyűgöző ebben az életmintában ennek a fajta hitmegélésnek a tökéletes magától értetődősége. Annak megkérdőjelezhetetlensége, hogy mit kell kérdeznünk magunktól: minden nap kizárólag azt, hogy mit helyes tennünk.
Ha ez a legelső alap sziklaszilárd, tényleg nem vitatható, akkor már lesz erő, idő, figyelem arra, hogy a konkrét tartalommal foglalkozzunk: milyen irányba kell fordulnom, mire kell, hogy fordítsam a magam erejét.
Ez azután szépen fel is rajzolja a Lovas Józsefné életét, legalábbis azt a három évtizedet, amelyben élete összeforrott az Erdélyi Gyülekezetével. A nagy általános kérdést, hogy „Milyen jót kell nekem tennem?” ő úgy fordította le magának, hogy a rászorulókat, az elesetteket kell segítenie, támogatnia.
Ez az oka annak, hogy az elsők között volt, akik Németh Géza köré gyűltek, amikor ő elkezdte szervezni az erdélyi menekültmissziót. Nem véletlen, hogy ő az egyike annak a három személynek, akik aláírták a bíróság felé az Erdélyi Gyülekezet bejegyzésére irányuló beadványt.
Arra a kérdésre, hogy „Kit kell segítenem?”, sokszor rossz választ adnak emberek, mert az eredeti kérdés észrevétlenül átmegy abba, hogy „kik a legérdekesebbek a rászorulók közül?”, vagy „Kikkel való foglalkozás ígér romantikus, bizsergetően kellemes élményt?”, arról már nem is beszélve, ha az tolakszik előre, hogy „Kiken segíteni divatos, népszerű, valamilyen értelemben kifizetődő vállalkozás?”. Amióta csak ismerem, főgondnok asszony mindig helyesen tette föl a kérdést: „Kik azok, akiken való segítséghez nekem eszközeim, erőm, lehetőségem van?”
Így válhatott az első intenzív közös munkánkká több mint húsz évvel ezelőtt lengyel árvízkárosult családok gyermekeinek fogadása hetekre a Reménység Szigetén; nagyon egyszerűen abból fakadóan, hogy Lili néni kiválóan tud lengyelül.
És ezután nem sokkal később elindult a bábos múlt, szakismeretek és kapcsolatok bámulatosan sokszínű érvényesítése gyülekezetünk belső életében, karitatív és oktatási programjaiban egyaránt: gyülekezeti bábműhely, bábos tanfolyamok óvónőknek, hitoktatóknak Erdélyben, Kárpátalján, bábos képzés szervezése a legkiválóbb szakemberekkel a Reménység Szigetén és határon túl. És azután hosszú távú intézményi kapcsolatok kiépítése több irányba, de mindenek előtt Cegléd-Ugyerben – és ezzel az egyre intenzívebb foglalkozás a cigánymisszióval. Mindig teljes elkötelezettséggel, józansággal, kimeríthetetlen ötletességgel, nagy-nagy figyelemmel – és, hála Istennek sok, szép eredménnyel, gyümölccsel is.
Évek óta mondogatom: ha valami nagy áldást kívánok bármely lelkésztársamnak, akkor azt kívánom, hogy olyan világi munkatársa legyen, mint nekem az Erdélyi Gyülekezetben. Ezt most azzal egészíteném ki: olyan, de nem ő. Mert – erről meg vagyok győződve – őt történetesen az Úristen mellém szánta főgondnoknak. Így kívánhatom az egész gyülekezet nevében Isten áldását az ő további életére – rajta keresztül pedig egész gyülekezetünkre.
Budapest – Reménység Szigete
2017. Virágvasárnapján
Dr. Zalatnay István
lelkész
