Idei gyülekezeti kirándulásunk Délvidékre vezetett, melynek első állomása Szabadka volt. Megcsodáltuk a Városházát, a Főteret, a sokat szenvedett Színházzal, és a Főtértől nem messze eső gimnáziumot, melynek Kosztolányi Árpád volt az igazgatója majd’ két évtizedig. Fényképezkedtünk a patinás tanintézmény előtt az ifjú és az idősebb Kosztolányi Dezsővel, és nem messze a szobroktól vezetőnk megmutatta nekünk a város első villamosát, amely Palicsig vitte a régi világban a polgárokat, ma azonban csak kiállítási tárgy, mementójaként a századforduló Szabadkájának. A Városháza előtt tavaly óta újra ott emelkedik az 1815-ben emelt Szentháromság szobor, eredeti helyén. A városközpont közelében áll a szecessziós remekmű: Európa második legnagyobb zsinagógája, Komor Marcell és Jakab Dezső alkotása, Róth Miksa üvegablakaival, éppen felújítás alatt. Reméljük, a közeljövőben már belülről is látogatható lesz! Buszunkhoz visszafelé tartva elsétáltunk a ferencesek temploma és kolostora mellett. Utóbbi a régi vár köveiből épült, mint azt megtudhattuk.
Következő állomásunkon, Óbecsén, meglátogattuk a Petőfi Sándor Magyar Kulturkört, ahol rövid előadásban megismerhettük az ott folyó, a magyar identitás megőrzését célzó tevékenységet, – ennek szép bizonyítékai sorjáztak körben a polcokon, számos díj és elismerés formájában, – és beszámolót halhattunk a település óvónőitől az óvodai nevelésről, és a bábos foglalkozásokról. Végül találkozhattunk Varnyú Ilona köztiszteletben álló magyar tanítónővel is, aki az egyre fogyó kisiskolás korosztályról számolt be. A földszinten a környék művészeinek festményeiből tekinthettünk meg kiállítást.
Első napunk utolsó állomása a szomszédos Törökbecsén Link Lajos, és felesége, Krisztina hangulatos portája volt, jövendő vacsoráink és reggelijeink helyszíne.
A második napon városnézésre indultunk Törökbecsén, melynek során lépte-nyomon további szecessziós házakba „botlottunk”. Talán az öt napos kirándulás csúcspontjának nevezhető látogatásunk az aracsi pusztatemplomhoz, melynek monumentalitása a napraforgóföldek közepén mindenkit lenyűgözött. A régi bejárattal szemben keresztet állítottak helyi lokálpatrióták, amit néha pótolni kell, mégis jelzi az arra tévedőnek, hogy ez a majd’ ezeréves romtemplom nem lesz talán az enyészeté… Utunk a pusztából a vármegye egykori központjába, a pusztuló képet mutató Nagybecskerekre vezetett, ahol rövid sétát tettünk a főutcán, majd a forróságra való tekintetettel letelepedtünk fagyizni, sörözni.
Vasárnap istentiszteletet hallgattunk Óbecsén az 1896-ban épült, mára szomorú állapotban lévő evangélikus templomban, Zalatnay István szolgálatával. A klasszicizáló épület anno komoly összefogással készült el, a márványtábla tanúsága szerint még Ferenc József is jelentős összeggel támogatta. Mára a néhány főre apadt gyülekezet alig-alig tudja fönntartani, renoválására nem jut pénz. Ebédre visszatértünk Törökbecsére vendéglátóinkhoz, majd rövid pihenés után következett az idei kirándulás másik csúcspontja: délután Óbecsén részt vettünk Barth János néprajzkutató, Bácskai magyar reformátusok a XIX. század elején című könyvének ünnepi bemutatóján a szépen felújított Than Emlékházban. A mű megjelenését gyülekezetünk támogatta. Az eseményen megjelentek a helytörténeti egyesület tagjai, a négy bácskai gyülekezet lelkészei, és sok helyi magyar. A bemutató sikerét jelzi, hogy a terem teljesen megtelt. Gyülekezetünk tagjai pedig lelkesen dedikáltatták saját példányaikat az ünnepi beszédeket követően. A megjelent délvidéki magyar lelkészekkel, többek közt Halász Béla református püspökkel együtt tértünk vissza Törökbecsére egy remek hangulatú ünnepi vacsorára.
Délvidéki tartózkodásunk negyedik napján korán reggel elindultunk az Al-Dunához. Útközben megálltunk a Carska Bara nemzeti parknál, ahol kisebb kört tettünk a csodálatosan érintetlen természeti környezetben a Császár-tó partján. A területhez érdekes történet is kapcsolódik, mint azt Linkné Majer Krisztinától megtudhattuk: Ferenc Ferdinánd ugyanis egy itt tartott vadászatról indult Szarajevóba, ezért a helyiek úgy tartják, nem szerencsés, aki a környéken bármilyen vadat lő. Talán ennek is köszönhető a természet burjánzása. Utunkat folytatva megérkeztünk a hosszú ideje felújítás alatt lévő Galambóc és az átellenben lévő Lászlóvárához, a Vaskapu bejáratához. A munkálatok miatt csak távolról fényképezhettük. Donji Mihalovac-nál sétahajóra szálltunk, és szikrázó napsütésben csorogtunk le a Kazán-szoroson, majd autóbusszal visszatértünk Mihalovac-on lévő szállásunkra, de közben még megálltunk a mezolitikumból megmaradt településnél, Lepenski Vir-nél, amire a ’60-as években régészeti múzeum épült.
Kirándulásunk utolsó napján gyors reggeli után Nándorfehérvár felé vettük az útirányt, de előtte megálltunk a legalább annyira legendás, feltűnő épségben megmaradt Szendrő váránál. A nándorfehérvári várban sétálva érzékelhettük talán a legnagyobb meleget öt napos utunk során, ezért elismerés illeti idősebb gyülekezeti tagjaikat, akik még ennek ellenére is vállalták a vársétát. Ebédünk a buszban elköltött helyben készült burek, és egy-egy joghurt volt, ami hozzáértők szerint kihagyhatatlan szerb specialitás. Hazafelé elköszöntünk a Link családtól és új élményekkel és barátságokkal gazdagodva elhagytuk a csodálatos vendégszeretetéről nevezetes Délvidéket.