A belülről irányított ember és közösség jövője
(Tonk Sándor Emlékkonferencia, Kolozsvár, 2018. október 5.)
I.
Tisztelt Konferencia-résztvevők,
Kedves Tonk-család,
Hölgyek és Urak!
Néhány héttel ezelőtt szót váltva egy ismerőssel említettem, hogy készülök Kolozsvárra erre a konferenciára. Az illető nem túl jószándékú megjegyzéseket tett Tonk Sándoról, majd a végén – hogy kulcs is kerüljön kezembe a hallottakhoz – alig leplezett ingerültséggel mondta: „Szimbólumot csináltak belőle!” Bár ellenérzéssel gondolok erre a beszélgetésre, kétségtelen, hogy fontos dologra mutatott rá: Tonk Sándor valóban egyfajta szimbólummá vált az erdélyi és részben az azon kívüli magyar értelmiség számára.
Azt hiszem, nyilvánvaló ez az itt jelenlévők számára is; sőt, egyértelmű ennek a szimbólumnak a körülbelüli tartalma is: annak felmutatása egy roppant nehéz helyzetben lévő kisebbség számára, hogy lehet makulátlan értelmiségi habitussal, európai műveltséggel és mégis magától értetődő természetességgel, hűséggel szolgálni a közösséget; hogy egy tiszteletet parancsoló társadalmi szerep és önértelmezés talán nemcsak a múlt rekvizituma lehet, hanem… Nos, erről a „hanem”-ről szeretnék beszélni a következő percekben.
Tehát nem e szimbólum pontos tartalmáról – bár az érdekes és fontos is lenne. És nem arról, hogy a szimbólummá váló embereket mindig idealizálják a szimbólumot használók – mert az még csak nem is lenne érdekes. (Egyetemes jelenség, hogy mi emberek viszonylag ártatlan gyermekkor után – vagy inkább a rossz cselekvéséhez szükséges eszközök szűkösségét követően – előbb-utóbb – Madách szavaival – a szokott pimasszá válunk. Halálunk órájától kezdve azonban viharos gyorsasággal kezdünk el megjavulni: sokszor már a temetési prédikáció hófehér ruhába öltöztet, néhány évtized után pedig glória is kerülhet a fejünk fölé – különösen is, ha egy közösség „szimbólumot csinál belőlünk”.)
Manapság inkább az a divatos szórakozás, hogy kiváló személyiségek fehér ruháját és glóriáját szaggatják le – a húsuk jó nagy darabjaival együtt. Így lehet Winston Churchillt nevetséges idiótának beállítani nagysikerű filmben, aki tulajdonképpen teljesen véletlenül nyerte meg a II. Világháborút, vagy standard monográfiában hosszasan elmélkedni arról, hogy Soren Kierkegaard, akinek szexuális életére nézve természetesen semmiféle adat nem áll rendelkezésre, bevételeinek saját kiadási nyilvántartásában nem nevesített 10 %-át vajon nem Koppenhága vigalmi negyedében költötte-e el. Persze élhetünk e szemléletmód kecsegtető ajánlatával: a legjobbakat is sárba rángatva meggyőzhetjük magunkat arról, hogy jól vagyunk mi úgy, ahogyan vagyunk, sőt tulajdonképpen nyugodt szívvel válhatnánk egy picit rosszabbá is.
Ha azonban nem így döntünk, akkor érdemes fölvetnünk azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges egyes emberi életutaknak szimbólummá válniuk egy közösség számára. Merthogy a valós élet és annak a közösségben való tovább élése között mindig van valamilyen kontinuitás, bizonyos típusú kapcsolat: sokféle, izgalmas, néha rejtélyes – és végső soron az adott közösségről és annak jövőjéről is sokat eláruló kapcsolat.
(A félreértések elkerülése végett: nem ebbe a kategóriába tartozik az, amikor egy hatalom árasztja el népét – más ajándékokból kifogyván – előregyártott hősökkel.)
Mi most nem erről beszélünk, hanem arról, amikor egy közösség maga „csinál szimbólumot” valós emberi életutakból. Ennek egyik konkrét példájaként érdemes most Tonk Sándorról beszélnünk.
II.
Akik személyesen ismerték Tonk Sándort, tudják, hogy nem hiányzott belőle egy jó adag naivitás, ami szinte elkerülhetetlen szerkezeti jellemzője minden idealistának. Már élete vége felé, egy alkalommal Kolozsvárra érkezve, amikor találkoztam vele, szinte levegő után kapkodva számolt be az újabb, sokadik disznóságról, amellyel őt, illetve a számára oly fontos ügyet rongálták tovább méltatlan emberek. És azután fénnyel teli szemekkel folytatta: „Na de erre most már megmozdulnak az emberek!” És én ott álltam rémülten, fájó-féltő együttérzéssel, és torkomon ragadt a szó: nem bírtam mondani a nyilvánvalót; azt, hogy „Sándor, nincsenek emberek – legfeljebb néhány össze-vissza sebzett mohikán, akik hol tiszteletre méltó önfeláldozással, hol tiszteletre nem méltó sunyisággal próbálják a maguk kicsi zsák búzáját feljuttatni a jövő felé induló hajóra – vagy éppenséggel onnan kimenteni (as you like it)”. Ahol ő cserzett bőrű harcosok rettenthetetlen falanxját remélte, ott csak megvert sereg szétszórt maradékai lézengtek.
Ez a fajta naivitás közismert – bár manapság ritkuló – jelenség. Nem mindig, de sokszor jellemzi a szimbólummá váló embereket. Nem is véletlen, hogy történész tudósok nem szoktak szimbólummá válni. Arra alkalmatosabbak a költők, a művészek, a prófétai lelkületű váteszek. Vagyis olyanok, akik a fikció világában mozognak otthonosan. Ha valóban teremtő erejű kreativitás él bennük, akkor képesek lehetnek távlatot, jövőt rajzolni egy egész közösség szeme elé. A hálás utókor pedig méltán avatja őket szimbólumokká.
A történészek azonban a non-fiction világában élnek. (Persze a filozófusok erre azt mondják, hogy „A csodákat nem abban élnek!” – amivel jól föl is bosszantják a történészeket. Ha sok igazság van is a filozófusi kritikában – magam is osztom azt – azért látni kell a lényegi különbséget, azt, hogy teljességgel szabadon teremtünk-e szellemi konstrukciókat, vagy pedig adott elemekből, tényekből építkezünk. A történész mégiscsak az utóbbit teszi.)
Márpedig Tonk Sándor történész volt. Sőt, nem is az a fajta történész, aki kevés adatból is tud és mer hatalmas történelmi tablót festeni, merész téziseket megfogalmazni. Éppen ellenkezőleg: Tonk Sándor tipikusan adatgyűjtő, a forrásoknál elidőző, azokat szóhoz juttatni akaró kutató volt. (A magam részéről nagyon sajnálom is, hogy – kellő kiérleltség híján – nem írta meg azokat a – szerintem roppant fontos – sejtéseit, amelyek pl. a magyar reformációval kapcsolatban fogalmazódtak meg benne. Csak remélem, hogy egykori tanítványainak előadásain készült jegyzeteiből össze lesz egyszer állítva egy, ezt legalább részlegesen pótló anyag!)
Hatalmasat tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy Tonk Sándor történész volta ellenére volt idealista. Ellenkezőleg: ő történész volta által is formáltan volt az. Természetesen a délibábos álmodozással – és annak legveszélyesebb formájával, a múltba vetített álmokkal – szemben a történelmi múlttal szakszerűen foglalkozók fontos feladata rámutatni arra, hogy mi volt lehetetlen. De érvényes ennek a visszája is: az igazi történészi elmélyülés egyre világosabban mutatja meg egy adott helyzetben rejlő lehetőségeket is. Talán nem történészként is szabad annyit megfogalmaznom, hogy komoly szaktudással a múlt kutatója nem láthat a történelemben matematikai szükségszerűséget; hanem sokkal inkább bizonyos – hol szűkebb, hol tágabb játékteret kitöltő – lehetőségek halmazát. És ennek megfelelően, néha jó, néha rossz döntéseket. Egyes emberek, kisebb-nagyobb és egészen nagy közösségek útkereszteződéshez érését, és tovább indulását valamilyen irányba. A jó döntések azután lankásabb tájak, a rosszak pedig életveszélyes szakadékok felé vezetnek tovább.
Történészként ismerni a valós lehetőségeket veszélyes dolog is azonban. Aki soha nem létezett utak elvétésén kesereg, az könnyen vigasztalódhat. Hisz nem olyat veszít, ami szemébe-szívébe égetődhetett volna. A lehetetlenről könnyű lemondani, mert ahelyett könnyen álmodható új lehetetlen. Aki elverekedte magát addig, hogy lássa azt, ami lehetséges, illetve az volt, annak sokkal nagyobb kín a rossz döntéssel szembesülni. Mert tudja, hogy választani legalább néha enged a valóság, de kényünk-kedvünk szerint belerajzolgatni sohasem.
Tonk Sándor – éppen mert alapos, gondos történész volt – jól ismerte a múlt számos útkereszteződését – és ismerte a jelenét is. Tudta, érezte, hogy hol voltak a távolabbi vagy éppen a közvetlen közelmúltban az elszalasztott lehetőségek. És ezért kegyetlenül megszenvedte, amikor azok újra és újra kihasználatlanul maradtak, amikor elszalasztódtak alkalmak, melyekről ő pontosan tudta, hogy soha többé vissza nem térnek. A lehetőségeknek és a rossz választásának a látványa a történésznek rezignált, tompa fájdalmat okozhat – a közéleti szereplőnek azonban kínzó, éles fájdalmat. Az elsőre csak-csak be lehet rendezkedni lelkileg – a másodikra szinte lehetetlen. Tonk Sándornak sem sikerült.
III.
De hát, ha vannak is útkereszteződések, különböző lehetőségek, minek alapján választunk azok közül? Mitől függően kanyarog tovább egyik vagy másik irányba az ember útja, az individuumé és a kisebb és nagyobb közösségek?
Bár nem szívesen vesszük tudomásul, nem tagadható, hogy igen jelentős szerepe van a véletlennek, a sehogyan ki nem számítónak. Vannak történelmi balesetek – ahogyan nap mint nap történnek azok a közutakon is, vagy akár saját lakásunkban. Milyen sokszor egyetlen kis mozdulat elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a tragédia – vagy éppen, hogy sikerüljön azt elkerülni,
Azután, kétségkívül vannak embereknek és közösségeknek is jó periódusai: amikor sorozatban hoznak jó döntéseket, amelyek azután egymást erősítik, amelyek egyre begyakorlottabbá, a helyes választásra képessé tesznek. És természetesen igaz ennek az ellenkezője is. Amikor saját rossz döntéseihez olyan görcsösen ragaszkodik az ember, hogy azt szinte sorssá teszi a saját számára, amelytől egyre nehezebb menekülnie.
És az is kétségtelen, hogy kardinális jelentőségű a döntés elé kerülő ember, illetve közösség belső állapota: lelki-szellemi egészsége, egyensúlya, rugalmassága, valóság érzéke – és mindezek alatt és mögött értékrendje, morális konzisztenciája. Ennek megléte, ereje tesz belülről irányítottá – vagyis olyanná, akinek számára az éppen aktuális külső körülmények a cselekvés feltételrendszerét határozzák meg, nem pedig annak irányát, célját. („Belülről irányított” alatt elégséges, ha most a kifejezés természetesen adódó köznyelvi jelentésére gondolunk, mert nem esik túl messze attól a differenciáltan kidolgozott elmélettől, amelyet David Riesman nevezetes művében, a Magányos tömegben fejtett ki.)
Tonk Sándor meg volt győződve ennek a belülről irányítottságnak a sorsdöntő voltáról. Ezt igyekezett érvényesíteni a saját életében, és ettől várta azt, hogy képessé teszi közösségét is a meglévő lehetőségek közül a jobb megtalálására. (És alighanem az is igaz, hogy ezt a képességet látta bele olykor olyanokba, akikből valójában hiányzott az.) A belülről irányítottság vállalt értékek, célok általi irányítottságot jelent. Ezért nem azonos a tradíció általi irányítottsággal. Az egyik öntudatlan, a másik tudatos, reflektált. A vállalt, vagyis a belülről irányított ember által maga fölé emelt értékek konkrét tartalma változó – ha kellő időbeli távlatot fog át tekintenünk azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag egyetlen elemében sem szükségszerű. A szükségszerű, ennek az emberi alapállásnak a lényege maga a mozdulat, az, amivel magam fölé emelek bizonyos értékeket, célokat, és azokért valódi áldozatra vagyok hajlandó. Azt gondolom, hogy a közösségért, a másikért, a vállalt eszméért kötelességem, ha szükséges, lemondani személyes érdekeimről. És ha ezt gondolom, akkor néha egy kicsit ténylegesen is képes leszek rá.
Ezen a ponton már világos kell, hogy legyen számunkra: ez az alapállás, az ehhez kapcsolódó kérdések, illetve a belülről irányítottság erodálódásából származó veszélyek nem a kisebbségi lét sajátosságaiból fakadnak. Egyetemes emberi kérdésről van szó, amelynek súlya a modernitásban és még fokozottabban a posztmodernitásban olyan súllyal terhelődik az emberre, hogy ma már ez nemcsak értelmiségi diskurzus kedvelt témája, hanem a par excellence gyakorlati emberek, a politikai élet szereplői által is beazonosított és egyre többször kimondott kulcskérdése a jövőnek.
Mert napról napra nyilvánvalóbb: a politikacsinálás marketing technikával való azonosítása már középtávon is önsorsrontó. A kívülről irányított emberek és közösségek döntési képessége egyre rosszabbá válik. Rémülten kell látnunk: hiába teremtünk egyre jobb lehetőségeket a magunk számára: a mai ember egyre jobb lehetőségek közül egyre rosszabbul választ. Lassan többet vesztünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon.
Ezért tévedés lenne úgy gondolni Tonk Sándorra mint aki egy letűnt világ késői képviselője volt, és aki ezért elkerülhetetlenül beleütközött egy új valóság kőkemény falába. Akkor legfeljebb egy nosztalgikus érzés szimbóluma lehetne. Ha azonban valóban egy sokkal egyetemesebb kérdés, a belülről irányítottság mint alapvető emberi képesség és mint egyúttal súlyosan veszélyeztetett érték felől tekintünk rá, akkor az emlékezés egyúttal a jövőről való gondolkozást is jelenti. Akkor ez válik a szimbólum igazi tartalmává és legfőbb tétjévé.
A Bűn és bűnhődésben a következőket mondja a regény különböző árnyalatú szürkékkel festett szereplői között az egyetlen igazán fekete, a Raszkolnyikov húgát sikeres érzelmi vállalkozás reményében elvenni akaró Pjotr Petrovics Luzsin: „Ha eddig…azt mondták: ’Szeresd a felebarátodat’, és én követtem ezt a parancsot, mi következett belőle? … Eltéptem a köpenyegemet, hogy a felebarátomnak is adjak belőle, aztán mind a ketten meztelenek maradtunk. Azt mondja az orosz közmondás: Aki sok nyulat kerget, egyet sem fog el. A tudomány ellenben azt tanítja: Szeresd mindenek előtt magadat, mert a világon minden a személyes érdeken múlik. Ha tehát az ember első sorban is magát szereti: a saját körülményeit intézi a legjobban, s mindenki köpenyege egy darabban marad. A közgazdaság igazsága azonban hozzá teszi: mennél több jól-rendezett ’egyes körülmények’ vannak a társadalomban, hogy úgy mondjam: minél több ’egész köpönyeg’ van, annál több a biztos alap s annál bizonyosabb az általános jólét. Következéskép, ha én valamit csupán magamért, a magam jólétéért szerzek, ezzel már az általános jólétért is tettem valamit. És elérem azt is, hogy a felebarátom nem az én köpenyegemből kap egy darabkát, hanem az általános nagy köpenyegből, a fölöslegből jut neki annyi, a mennyibe jól beleburkolózhatik. Egyszerű eszme, de századokon át visszaszorította az idealizmus szédelgése és rajongása…”
A beszélgetés végén Raszkolnyikov arra bíztatja Luzsint, hogy „…vigye ki az utolsó részletig mindazt, amit mondott, s kisül belőle, hogy embert ölni is szabad…” Feltételezem, hogy a modern társadalomszervezési elvek Dosztojevszkij-Luzsin által prezentált alapjaival kapcsolatban még az utilitarizmus lelkes híveinek szívében is néha kételyek támadnak. Valóban, nagyon erős csodahit kell annak feltételezéséhez, hogy úgy érhetünk el egy célt, ha az ellenkező irányba megyünk, hogy a köz érdekét az szolgálná, ha mindenki csak a sajátját tartaná szeme előtt. Ezek az egyszerű, józan ész kételyei. Dosztojevszkij azonban – szinte páratlan vakmerőséggel – ennél sokkal többet tesz: Azzal a Raszkolnyikovval gyilkosoztatja le Luzsint, aki néhány nappal korábban baltával verte szét két öregasszony fejét egyfajta Übermensch-ideológia jegyében. (Nietzsche prófétai zsenialitással és felülmúlhatatlan pontossággal rajzolja meg a kiüresedett, minden ízében hazuggá vált modernitás képét; Dosztojevszkij azonban majd két évtizeddel a Zarathusztra könyv előtt végig gondolja a Nietzsche által remélt-ajánlott út járhatatlanságát is. Persze hiába: a 20. század csak elindul rajta, hogy mérhetetlen mennyiségű szenvedést zúdítson a világra.)
És mégis: ez a Nietzsche-Raszkolnyikov, a szörnyeteg-gyilkos lesz Dosztojevszkijnél a pozitív hős – az idézett vitában, és a regény egészében egyaránt. Mert a gondolatok világában a legszörnyűbb tájakra elcsatangoló kereső ember sem esik ki véglegesen a moralitás világából; az csak a Luzsin-félékre igaz. Hogyan is ne kellene erre rábólintanunk: hogy ne lenne meggyőző, hogy a Raszkolnyikovok számára valós lehetőség a Dosztojevszkij által megrajzolt rátalálás a legtisztább szentség útjára – esetleg éppen úgy, mint a regényben: a tökéletes szűziességet megtestesítő utcalány által támogatva? A Luzsin félék megtérése azonban a legkreatívabb emberi fantázia számára sem képzelhető el. Neki nincs jövője – és nincs az ő útján járó emberi közösségeknek sem.
V.
Tonk Sándor arról volt meggyőződve, hogy a belülről irányított embernek és közösségnek van jövője. (És ha nem tévedek a legfájdalmasabb számára a saját közösségének életében nem az volt, hogy sok esetben rossz konkrét döntések születtek, nem az egyik vagy másik elszalasztott jó lehetőség, hanem annak realizálása, hogy a jó választásához szükséges alapvető képesség gyöngült meg végzetesen az övéiben: a belülről irányítottság ereje, áldozatkészsége, jövőre nyitottsága.)
Maradandónak azokat az emberi teljesítményeket szoktuk ítélni, amelyeken „nem fog az idő vasfoga”. Különösen sokra értékeljük azokat, akiket igazol a történelem, akiknek igazságát az utánuk jövő nemzedék ismeri fel. Mi a helyzet ebben a tekintetben Tonk Sándor örökségével? Vajon az ő alapvető meggyőződését igazolta az idő? Azt kell mondjuk: sajnos igen. Sajnos, mert nem az általa javasolt úton elért sikerek szólna mellette, hanem az ellenkező irányba haladva elszenvedett kudarcok. A jó döntésre való egyre csökkenő képesség rémisztő következményei – Erdélyben, és Magyarországon és világszerte.
Ilyen sajátos módon igazolódik az idő múlásával egyre jobban a Tonk Sándor életét legmélyebben meghatározó meggyőződés, az ami a legértékesebb volt benne. Az a szimbólum, amelyet belőle csináltak – csináltunk? – egyre inkább arra ösztönöz, hogy merjünk szakítani a „luzsini úttal”. Egyre világosabbá válnak azok az elméleti összefüggések, amelyek ezt megalapozzák, és egyre sűrűsödnek azok a történelmi tapasztalatok, amelyek ezt demonstrálják.
A tisztesség azonban megköveteli, hogy egy olyan körülményről is számot adjak, amely jelentősen gyöngíti érveimet, mert azt mutatja, hogy személyes érdekem fűződik ahhoz, hogy az általam kifejtettek igazak legyenek. Arról van szó, hogy ha mégis tévednénk, ha tévedett volna Tonk Sándor alapvető meggyőződésében és tévednék én magam rá emlékezve és osztozva hitében – akkor át nem láthatom, hogy ugyan mi értelme lenne az emberi életnek.
Kívánom mindannyiójuknak, hogy legjobb énjükben megerősödve térjenek vissza erről a konferenciáról mindennapi teendőikhez.
Zalatnay István